IN MEMORIAM : KUBÁT JÁNOS ( 1930 - 2019 )
2019. október 2-án egyesületünk és a sakkvilág szegényebb lett egy legendával: klubunk legkiemelkedőbb egyénisége, Kubát János világhírű asztaliteniszedző, újságíró és sakkversenyszervező a 90. életévében az “örök sakkmezők”-re távozott.
IN MEMORIAM : KUBÁT JÁNOS (1930-2019)
2019. október 2-án egyesületünk és a sakkvilág szegényebb lett egy legendával: klubunk legkiemelkedőbb egyénisége, Kubát János világhírű asztaliteniszedző, újságíró és sakkversenyszervező a 90. életévében az “örök sakkmezők”-re távozott.
A Zentán 1930. április 13-án, későbbi nevezetes interjúalanyát, Garri Kaszparov sakkvilágbajnokot napra pontosan 33 évvel megelőzve világra jött János ifjú sakkreménységként az önmagát minden álszerénység nélkül, de nem érdemtelenül a “zentai sakk-kertészet legszebb virágszálának” nevező Nagymélykúti “Tóni” tanítványaként bontogatta szárnyait, majd egy éles váltást követően a frissen újjáalakult, de neki köszönhetően számos hírneves versenyzőt nevelő zentai asztaliteniszklub első sikeres edzője lett: tanítványai közül sokan értek el az akkori “nagy”-jugoszláv és nemzetközi szinten is értékesnek tartott eredményeket, a közülük legkiemelkedőbb Korpa Istvánt pedig nevelőedzőként sikerült felnőtt Európa-bajnoki címig vezetnie.
Aztán az 1980-as években ékes betűkkel véste fel szülővárosának nevét a sakkozás nagy világtérképére is: a jugoszláv és a görög asztalitenisz-válogatott szövetségi kapitányaként megszerzett személyi kapcsolatrendszerét és versenyszervezői tapasztalatait kihasználva 1980-ban a leányifjúsági Európa Kupát szervezte meg hőn szeretett városában, majd 1982-ben az első leányifjúsági Világkupán ültette ugyanitt asztalhoz a világ legeredményesebb ifjú hölgyeit. Mindkét verseny valóságos népünnepély hangulatban zajlott, a város apraja-nagyja, köztük a sakkozás iránt csak mérsékeltebben érdeklődőnek számító polgártársaink is szívügyüknek tartották, hogy nap mint nap megjelenjenek a rendszeresen zsúfolásig megtelt nézőtéren, ahol aztán ennek következtében szinte “a csilláron is lógtak”.
Mindez más számára az életmű megkoronázását jelenthette volna, de János esetében ez csak afféle “szerény” szárnypróbálgatás volt a világhírnév felé vezető úton, ami nem sokáig váratott magára, mert az ezt követő két évtized egyértelműen róla szólt: nemcsak az általa igazgatóként tető alá hozott négy sakkolimpia (1984-ben és 1988-ban Szaloniki, 1990-ben Újvidék és 2002-ben Bled) fémjelzi a nevét, hanem örökre beírta azt a sakktörténelembe azáltal, hogy egy ifjú budapesti hölgy, Rajcsányi Zita közreműködésével 1992-ben visszahozta két évtizedes önkéntes száműzetéséből a sakkozás legendásan titokzatos, soha le nem győzött világbajnokát, Bobby Fischert, hogy a kizárólag világhírességek számára elérhető exkluzív nyaralóhelyként ismert adriai szigeten, Sveti Stefanon és Belgrádban Borisz Szpasszkijjal megvívja 1972-es reykjaviki világbajnoki páros mérkőzésük visszavágóját, s ezzel örök hálára kötelezze Szerbia és az akkor már csak “Kis”-Jugoszlávia valamennyi sakkrajongóját.
János szervezőmunkájának köszönhető az is, hogy néhány hónappal később, 1993 elején Budapesten az akkori Intercontinental Szállóban sor kerülhetett a magyar sakkozás történetének mindmáig legnagyobb médiaérdeklődést kiváltó összecsapására, Polgár Judit és Borisz Szpasszkij páros mérkőzésére.
János érdeme az is, hogy a Szpasszkij elleni mérkőzést követően városunk környékére költöztette a hírhedten különc és rejtőzködő életmódot folytató amerikai sakkóriást, akit még arra is sikerült rávennie, hogy a nyilvánosság teljes kizárása mellett ugyan, de mégiscsak megtisztelje látogatásával egyesületünk klubhelyiségét.
János sokoldalúságának egyik legékesebb bizonyítéka egyébként, hogy nemcsak asztalitenisz-edzőként és sakkverseny-szervezőként, hanem újságíróként is maradandót tudott alkotni, sőt tehetségéből és idejéből arra is futotta, hogy egy rövid, de sikeres kitérőt tegyen a politika világába is.
János mindig is remek tollú újságírónak számított, rajongó olvasótábora valósággal “falta” az írásait, újságírói pályafutásának koronájaként pedig “en passant” az újvidéki sakkolimpia és Fischer sakktáblához való visszacsábítása közötti bő másfél évben a délvidéki magyarság egyetlen napilapjának, a Magyar Szónak a főszerkesztői tisztségét is betöltötte, s AZ ÚJSÁG a kilencvenes évek vérzivataros időszakában az ő vezetése alatt derekasan helyt is állt a sajtószabadságért folytatott harcban.
Asztaliteniszedzőként, újságíróként és sakkversenyszervezőként János bejárta a nagyvilágot Calcuttától Montrealig, Caracastól Phenjanig, Nagoyától az argentínai San Luisig, Manilától Los Angelesig, hogy csak a legegzotikusabbnak látszó helyszíneket említsük, s amikor élete alkonyán hazatért szülővárosába, egy választási ciklus erejéig (megintcsak “en passant”) városunk alpolgármestereként tevékenykedett.
Csodálatos életútja elismeréseképp szülővárosa 2015-ben Pro Urbe életműdíjban részesítette.