Zentai csata története

A Zentai Csata és annak jelentősége

A Mohácsnál aratott török győzelem 1526-ban hosszú időre meghatározta a Pannón síkság sorsát. Az is kétségtelen viszont, hogy az ellenkező irányú változás Zentánál kezdődik 1697-ben.

Városunk és a környékén levő nyolc település 1526-ban elpusztul. Crni Jovan részben nemzetiségi, részben szociális mozgalma nem tud kibontakozni, 1527-ben Török Bálint főnemes, Tornyoson fejét veszi. A törökök viszont már 1529-ben új hadjáratot indítanak – most Bécs ellen. Az oda és vissza út természetesen a Duna-Tisza közén vezet, ahol állandóvá válik a létbizonytalanság. Szolimán szultán 1591-ben már harmadszor vonul át ezen a területen, hogy Budát elfoglalja.

A török hódoltsági szervezet 1543-ban kezd működni. A szegedi szandzsákhoz tartozik Zenta is, amely most már jelentéktelen település. 1664-ben jár erre Evlia Cselebi török világutazó, és így ír Zentáról: „A szegedi szandzsák földjén, a Tisza folyó partján egy sík réten négyszögű kis palánka. Parancsnokja, eminje, helyettes bírája van. A városban néhány kisebbszerű bolt és egy dzsámi van, amelyet templomból alakítottak át.” Másról nem írhatott, mert többet nem látott.

A török hatalom bomlása az 1680-as években kezdődik meg. 1683-ban ugyan 250.000 emberrel akarják elfoglalni Bécset, de hamarosan le kell mondaniok Esztergomról, Érsekújvárról, Visegrádról, majd Budáról is (1686). 1687-ben Apafi Mihály fejedelem beengedte a császári hadsereget Erdélybe, amely török védelem alatt állott. Ez utóbbi igen fájdalmas veszteség volt, és II. Musztafa 1697-ben Erdélyt akarta visszafoglalni.

Az osztrák császári sereg fővezére júliusban Savoyai Eugen lett. Nagyobb, egyesült sereggel kellett volna Péterváradnál a török hadsereget feltartóztatni. A törökök Belgrádnál átkeltek a Dunán, de szándékuk csak később derült ki. Titelt foglalták el és a Tisza jobb partján észak felé tartottak. Savoyai Szenttamásnál tartott a törökök követésében, amikor megjelent táborában a zentai őrség kapitánya, Tekeli Jovan és értesítette, hogy szeptember 10-én délben a török hadsereg hidat kezdett verni Zentától délre.

A következő nap, tehát szeptember 11-én délután ért oda a császári sereg a Poronty szigethez, ahol állt a 60 hajóból készült híd. A hidfőt kettős sánc védte. Savoyai nem habozott, elrendelte az általános támadást. Ágyúi szünet nélkül lőtték a hidat, amelyen csak a szultán kelt át mintegy 2.000 lovassal. A többiek már nem gondolhattak átkelésre, hanem fejvesztve menekültek. Mire az est leszállt a török hadsereg tejlesen megsemmisült. A harcban Mohamed Elmar nagyvezér is elesett. A folyó túloldalán a szultán tehetetlenül nézte büszke seregének pusztulását, majd ezernyi lovas kiséretében Temesvárra, onnan meg Belgrádon át Konstantinápolyba menekült.

Eugen herceg Zenta és Kanizsa közti táborában, 1697. szeptember 15-én írta meg második jelentését Bécsbe. A jelentéssel együtt küldte el a zsákmány számadatait. Íme mi maradt a csatatéren: 9.000 terhes szekér, 15.000 ökör, 7.000 ló, 6.000 teve, 100 ágyú, 60 kisebb ágyú, 500 zászló, 7 lófarkas zászló, minden török sátor, a szultán szekere 8 lóval, és 10 ágyassal, valamint 48 pár dob. Egy későbbi jelentés szerint még a következő: 28.000 kg lőpor, 9.000 kg puskatöltény, 5.400 ágyúgolyó, 532 bomba, 63.000 gránát, 62 hajó, 173 gerenda, 19 vasmacska, 72 hídászkocsi.

A forrásmunkák és a későbbi történészek különféle adatokat közölnek a török, illetve osztrák hadsereg létszámáról. Minden adatot figyelembe véve a törökök létszámát kb. 140.000-re, az osztrák hadseregét kb. 70.000-re tehetjük. Óriási tehát a törökök vesztesége emberben és hadianyagban egyaránt. A jelentőségét illetőleg viszont csak arra kell gondolnunk, hogy a zentai csata a török félhold másfél évszázados uralmának végét jelentette ezen a területen. 1699. január 28-án Karlócán (Sremski Karlovci) aláírták a békeokmányt, amelynek értelmében a török lemondott magyarországi birtokairól és Erdélyről, Balkán szláv területe viszont továbbra is a porta fennhatósága alatt maradt.

Elődeink nem feledkeztek meg a zentai csata évfordulójáról. A zentaiak szeptember 11-ét rendszerint a csata szinhelyén, az Eugen szigeten töltötték. Emlékeztek, szónokoltak, vigadoztak, olykor csatát rendeztek a különböző pártok hívei. A milleniumra a vármegye székhelyére, Zomborba nagyméretű történeti kompoziciót rendeltek palánkai születésű, de Münchenben élő festőnél Eisenhuth Ferencnél. A következő évben, 1897-ben a zentaiak akartak szobrot emelni a csata bátor vezérének, Savoyai Eugennak. Meg is rendelték a lovasszobrot Róma József szobrásznál, csak éppen kifizetni nem tudták. A kellemetlen ügy császári rendelettel zárult: a szobrot Bécsben fizetik ki és Budán állítják föl

Zentán tehát csak a korábbi terméskő posztamens maradt s rajta a bronz mellszobor. A század elején eltünt az utóbbi és a Branovački Todor tanító által ajándékozott kisebb ágyú is. Maradt tehát a puszta talpazat. Az 1970-es árvíz utáni gátépítés ezt is eltakarta volna, ha egy-két buzgó zentai polgár nem lép közbe.

Abból kellene kiindulnunk, hogy becsüljük meg a város múltjának minden emlékét. A talapzatot minden esetre ki kellene emelni a gaz közül. A város legdélibb részén az utolsó két házsor utáni szabad térségen, ahol a vízelvezető árkot betöltötték egy szerény, de izléses emlékparkot kellene létesíteni. A régi posztamens egy mesterséges domb tetejére kerülne, mellette jobbról és balról félkör alakú nyers betonfal, a belső oldalukon bronz tábla. Az egyikre a következő szöveg kerülne: „Vienna ad Zentam servata MDCLXXXXVII” (A Zentánál megvédett Bécs 1697). Ez a szöveg fogadta ugyanis a Bécsbe érkező hadvezért. A másik táblára a következő szöveget ajánljuk: „1697. szeptember 11-én itt szenvedett vereséget II Musztafa szultán serege, s ezzel véget ért a török uralom a Pannón síkságon”. A szöveget a szerbhorvát, magyar, német, francia és angol nyelven kellene kiírni.

A mesterséges domb és környéke kevés költséggel szép kirándulóhellyé alakítható ki. A betonszerkezetek és a parkosítás stílusa a barokk lenne, melynek kialakulása vidékünkön éppen a zentai csata utáni időben történik. A modern építkezés racionalizmusára éppen a kontrasztként, de kiegészítésként is ható stílus megfelelne rendeltetésének. Az emlékpark befejezéseként, a Tiszához legközelebb eső részre egy vendéglő építését ajánljuk. Ennek a megtervezése és az egész komplekszusba való beillesztése persze külön feladat.

Mindez csak ajánlat, amiről bizonyára sokan mondanak véleményt.

ing. Kalmár Jenő
építészmérnök
prof. Tripolsky Géza
múzeológus